Télen, a tornatermi edzések során kiderült, ki megy jövőre Mollyal. Ebben már Stéger Józsi bácsi döntött. Engem Cadetban akartak hagyni, de ezt nem akartam. Magas is voltam, meg elegem volt abból, hogy drukkoljak, nehogy valaki hülyét osszanak be hozzám. Jártam a nyakára, egész télen magyaráztam, végül csak engedtek molyozni. Azért az már mégis egy igazi, egyszemélyes hajó!

Hát azért ez sem indult egyszerűen. A kezdőknek az úgynevezett "töcskölt ládamolyt" adták. A ládamoly egy lapos, papucsszerű dög volt, elöl levágott orral. Ezekből akadt a telepen néhány régi, bizonyára kellően elrohadt darab, amelyeket - egyben maradásuk érdekében - üvegszálas műanyaggal borítottak, és ronda méregzöldre festettek. Mivel peremük nem volt, és dögnehézzé is váltak a sok anyagtól, a fedélzetre négy nagy alu fogantyút, fület szereltek, aminek segítségével vízre rakható volt az álomhajó. Akárhogy is, de nagyon örültem neki. Büszke voltam magamra, hogy sikerült megdumálni az edzőt, és nem maradtam Cadetban.

Életem első versenye egyszemélyes hajóban ... hát az sem egy diadalmas élmény. Cadetban ugye hátul volt a nagyvitorla sottja, és fenékkel a hajó orra felé fordult a kormányos. Szóltak, hogy molyban más a helyzet, ott arccal előre kell nézni, amikor a másik oldalra ülök át. Én ezt nagy igyekezettel be is tartottam, és rögtön a rajt után bedugtam a fejem az itt már középen lévő sottba, az áttételek közé. Pontosan lerajzolni nem tudnám magam és a hajó mozgásának koreográfiáját, mert egyrészt régen történt, másrészt akkor sem tudtam mi a fene történik. Gondolom, én és a hajó a Laokoon csoportot formázva forogtunk egyhelyben, miközben a mezőny távolodott. Az első bójáig el sem jutottam.

Kiálltam, de nem kellet egyedül szégyenkeznem a parton. Amikor az ember nagyon kétbalkezes, sokszor szerencsére akad a közelben egy hasonlóan hülye, és ez mégiscsak vigasztaló dolog ilyenkor. Hozzám hasonlóan nem jutott dűlőre a hajójával egy másik gyerek is. Az ő nevére sem emlékszem, csak három dologra vele kapcsolatban. Az eset előtt iszonyúan nagyképű szövege volt, ami aztán a vízen történtek hatására elmúlt. Fél napra. Ezenkívül volt egy kabátja, amolyan kék utcai, ha kifordítom sárga vitorlázó. Nyugati darab volt, passzolt a rossz dumájához. Mivel a praktikus darabot lehetőségeinek megfelelően kihasználva éjjel-nappal hordta (ahogy Cole Porter dala mondja: "night and day you are the one..."), így az ember rövidesen rendkívül büdös lett.

Nem emlékszem másra, de biztos fejlődhettem - arról a színvonalról nem volt nagy kunszt -, mert nyáron megkaptam a Strucc nevű "hegyesmolyt". Ez már igazi dingi volt. Hajóformájú, kicsit hasonló, mint a mostani Európák. Akkoriban Agárdon szép molyflotta volt, az Optimist-et még nem ismertük. Akadt a mezőnyben két fából készült hajó (a Vörösbegy és a Strucc), az egyik az enyém. Ezek bizonyára a Balatonról, talán a siófoki Kozma műhelyből kerültek a Velencei tóra, és ősmintául szolgáltak a helyben készített sablonból kikerülő műanyag hajóknak. És ezek az amúgy kicsit más formájú újak jobbak lettek, mint a két fahajó. Így még esélyes nem voltam, de erről nemcsak a hajó tehetett.

A 1970-es Velencei-tavi Vitorlás Hét versenye, ami nekünk egyben magyar bajnokság is volt, nem túl emlékezetes a számomra, kivéve az utolsó napot. Addig a tizenharmadik hely körül bóklásztam. Az utolsó futamon már erős szélben rajtoltunk, és nagyon bepörgött az idő. A kreuzbólya után, amikor riadtan próbáltam lefelé raumolni hamar beláttam, hogy innen menekülni kell. Elindultam kifelé, mert a környéken sorra fetrengtek el a hajók. Akkoriban már elkezdődött a Velencei-tó átalakítása, a nádszigetek kiszedése, a kotrás. Így aztán ott ahol ma a feltöltött sziget van, a kotróhajó iszapszállító csöve húzódott a nádastól a part felé, és csak egy körülbelül tíz méterest szakaszon vitték azt a víz alá, egy szűk, de normális időben jól hajózható átjárót hagyva. De akkor már nem volt normális az idő! A problémát az jelentette, hogy a csövek között való áthaladáshoz tiszta hátszélbe kellett leejteni a hajót. Azonnal hatalmasat billentem luvba, hisz a bummot szépen, képzetten jól kiengedtem, ahogy azt hátszélben kell. Igaz kis szélben. Ijedtemben sikeresen feldobtam a hajót, sőt meg is fordultam, gondolom nem igazán megtervezett módon. Most újra próbálkoztam, ezúttal a másik csapáson. Sikerült is siklanom vagy három métert, mielőtt felborultam volna.

A feldőlt hajót először is gondosan átúsztattam a nyíláson, erre bíztatott a csövön jobbra-balra kucorgó sporttársak látványa is, akik nem találták el az átjárót. Akkoriban még faárbocot használtunk, így a hajó szép becsületesen úszott az oldalán, nem eszkimózott, és így nem szúrt le. Nem volt túl sok elképzelésem, mit csinálok a csövek túloldalán, és hogyan kerülök haza, amikor megjelent Reinhardt Gyu, a jó kis zöld-fehér Volvo motorossal. Én megpróbáltam az árbochoz kötni a kidobott kötelet - persze fogalmam sem volt a csomókról -, így aztán csak háromszor-négyszer rátekertem, és a hosszúra hagyott végét magamnál tartva a hajó tükréhez úsztam. Gyuri bácsi megrántott a sok lóerővel, a moly felpattant... majd azonnal vissza is borult néhány méter után, hiszen én a svertet nem húztam fel. Nem hát, hisz eszembe sem jutott. Mitől is jutott volna, amikor a kutya nem mondta, hogy vontatáskor azt fel kell húzni?! Vagy talán mégis mondták, csak nem emlékeztem? Mindegy, most aztán biztosan mondta a mi jó Gyuri atyánk. Meg sok minden mást is. Ő már nem katicabogarazott, túl kicsi állat lehetett az őneki, meg azt is mondta ... nem ezt inkább nem írom ide. És hogy vége, felejtsem el, ki vagyok rúgva, és ő miattam nem tud most visszamenni menteni. Ezután meghúzott diszkrét kis lendületével. Én csüggtem a tükrön szótlanul, jóvágású mentőmellényemben pattogtam a vízen, miközben figyelhettem, ahogy a sebességtől a hátul elhelyezett légszekrény dugók sorban távoznak a hajóból, mind a négyen. A kikötő előtt száz méterrel aztán isten hírivel elbocsátott az én jó edzőm, és rohant vissza menteni az érdemesebbeket. Igaza volt, hisz itt már a sekély vízben jól elboldogultam a nyitott légkasznikkal azonnal elsüllyedő dingimmel. Szépen a víz alatt betoltam a kikötőbe, sőt jöttek páran segíteni is.
Az én hajóm legalább egyben maradt, mert bizony rengeteg elsüllyedt, összetört aznap. Különösen amelyeket csáklya akasztásos módszerrel mentettek.

A szél veszettül tutult, az évtized vihara volt ez. Délutánra mindenki előkerült, ki innen, ki onnan, ki a strandról, ki a nádasból. Csak egy balatoni finnesnek nem volt se híre se hamva. A Vidiből Hazai Petit nem találták, de a hajóját sem. Órák óta mindenki a partra ért, de ő sehol. A frász már rendesen kerülgette a népet, különösen az edzőket. Közben a szél lecsendesedett ötösre. Már azon tanakodtak az okosak, hogy merre keressék, amikor felbukkant a peckesen és vidáman siklató finn.

Közeledett és látszott, hogy vidám.
Elég vidám.
Nagyon vidám!
Sőt! Totál be van rúgva!

Mert bizony Peti ügyesen a kotróhajóhoz menekült, amikor durvára fordult az idő. És ott a hajósok igyekeztek melegen tartani szegény fiút, még a vihar után is jó ideig. Mindehhez a legbiztosabb eszközük a saját maguk vigasztalására tartott pálinka volt, mely a srácnál is bevált. Jól telt az idő, a vihar elmúltával motorosok is tekeregtek a közelben, de hát kit zavar az, nem igaz?